-Nyugodjak meg? Nyugodjak meg? Hát persze... hisz nincs mi felzaklasson, egyáltalán nincs. - gondoltam magamban. Belül már robbanni készültem, de kívülről nem látszott semmi, csak a remegő testem. Vettem egy jó nagy, mély levegőt, kontroláltam magam kivűl-belül, s próbáltam mindenre felkészülni.
-A műtét sikeres volt,-itt egy kis szünetet tartott, gondolom a hatás kedvéért, de  tudtam, hogy a folytatásban jön majd a fekete leves, különben nem mondta volna, hogy rossz híre van. Azt már biztosra tudtam, hogy életben van, így az a remény élt bennem, hogy a rossz hír csak drámai túlzással olyan nagyon rossz hír. -de a kés mélyre hatolt be, sok vért vesztett. Az állapota még nem teljesen stabil.
Ahw.- ennél többre nem futotta hírtelen. Azt vártam azt mondja majd, hogy lebénult, vagy tudom is én. "Az állapota nem teljesen stabil." Ez a mondat keringett a fejemben, s érezte a nővér és Nick tekintetét, amint azt várják, hogy megszólaljak, megmozduljak, vagy bármi mást csináljak. Ilyenkor elég fullasztó a hallgatás, a csönd másik számára, mert segíteni akarnak nekem, de nem tudják mit tegyenek, mit mondjanak, vagy egyáltalán tegyenek e valamit, mivel nem tudták mi zajlik most le bennem, nem láttak belém.
Lehet ez egy kicsit érdekesen fog hangzani, de a rossz hírt közlő mondat nem csapott annyira neki a falnak. Tudat alatt felkészítettem magamat a legrosszabbra, miközben szentül hittem, hogy az égvilágon semmi, de azért mégis, még ha csak egy pillanatra is, de szembesítettem magam azzal is, hogy mekkora bajok is lehetek. Ez segített egy kicsit.
-Be mehetek hozzá?- kérdeztem, szépen, lassan, minnél tisztábban kiejtve a szavakat néhány perces néma csönd után. Még szerettem volna hallgatni, csak úgy állni egyhelyben, elmeredni a gondolataimban, de láttam, hogy egyre több szempár szegeződik rám. Jobbnak láttam, ha reagálok valamit.
-Még nem, mélyen alszik a fájdalomcsillapítóktól.
-Mikortól lehet bemeni hozzá?-most rögtön reagáltam, mert minnél elöbb látni akartam őt, megérinteni, tudtani vele, hogy itt vagyok vele és vigyázok rá, ahogy csak tudok.
-Nem mondhatom biztosra, mert állapota még nem elég kielégítő, de ha éjjel minden rendben lesz, akkor délelöttől lehet látogatni.
-Értem, köszönöm. - s kezdtem megfordulni, mivel láttam, hogy siet, és én meg nem nagyon bírtam a kórházakat. Még mielött eltűnt volna pillantásunk egymásról, eleresztettem egy mosolyt felé. Nem nagyon votlt kedvem mosolyogni, sőt egyáltalán nem... de olyan kedves volt hozzám, szerettem volna valamivel viszonozni és jobb ötletem nem támadt.
Elindultam kifele. Hoppá.. azaz elindultunk. Nick szorosan mellettem jött. Nem szólt hozzám, énsem hozzá, de örültem, hogy ott volt. Biztonság érzetet adott az,hogy tudtam itt van mellettem.
-Hát akkor viszlát holnap. Mindenképp bemegyek majd a forgatásra délután.- mondtam neki, mikor kiértünk a szép, nagy parkhoz, ami a kórház előtere volt.
-Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy egyedül mész haza?-kérdezte, jobb szemöldökét felhúzva a csodálkozástól.
-Nem haza megyek.-válaszoltam komoran.
-Akkor mégis hova?
-Még nem tudom... Anyu tegnap elutazott, üres a lakás. Nincs kedvem egyedül lenni, félnék egy kicsit azthiszem. Félnék saját magamtól, hogy túlságosan betemetem magam az önsajnálatba, mert megvan hozzá a képességem sajnos.
-Nemmész sehova. Velem jössz.-  mondta parancsolóan. Olyan volt mintha egy falkában lennék és ő lenne az alfa-hím, akit tisztelni, követni kell.
-Hova megyek?
-Hozzánk.
-De nem szeretnék zavarni. Megvan a saját bajod, nem kellek oda még énis.
-Ajh.-forgatta a szemeit, de nem volt mérges, csak zavarta a  makacsságom.-Velem jössz.-nyitottam a számat válaszra...-Vita nincs!
Nem szálltam vele vitába, tulajdonképp jól esett, hogy így törődött velem.
 
Úgy mint a kórházban, az autóban sem nagyon szóltunk egymáshoz, mindketten elemeredtünk a gondolatainkban.
Megáltt elöttünk az autó, gyorsan kiszálltam, s berohantam pár holmimért.Gyors voltam, tényleg az voltam, s nem telt bele 3 percbe, már másztam is vissza a kocsiba.
Elindultunk, Nick éppen beszélt a telefonján. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem nincs is telefonom, mert elvették, a kép miatt, amit Pete küldött. Mi lesz ha anyu hív? Ajh...fel kell hívnom, de így mindent megtud,és oda az a tervem, hogy nem idegesítem még őt is.
Nick hamarosan lerakta a telefont, arcára izgatottság ült ki.
Meg akartam tőle kérdezni, hogy mi történt, de úgylátszik lassan reagáltam, mert ő beszélt is.
-Meg van ki az a lány a képen. Azonosították őt, volt  már néhány ügye.
-Miféle ügye?-kérdeztem kicsit riadtam.
-Bírtokháborítás, kocsilopás az utóbbi pár hónapban.
Szuper... Nagyonjó. -gondoltam magamban.
-Már kiadtak egy kőrőzést utána, mivel Pete a műtét elött megerősített, hogy az a lány szúrta le.
Gondolhatjátok mire tudtam gondolni ebben a pillanatban... Ott van Audrey, eltünt, ez a csaj meg ott settenkedik a ház körül. Pete miatt már így is lenne kedvem letekerni neki egy pofont. Nem is egyet... De ha Audrey eltünéséhez is van valami köze... én esküszöm, eküszöm, hogy...
Megállt az autó a Jonas bírtok elött, de mi nem mozdultunk, csak ültünk tovább elgondolkozva.
Nick arckifejezését nézve, azthiszem ő is éppen azt gonolta, amit én... de ez nem meglepő.