Nagy kő esett le a szívemről, mikor egy ismerős arc szállt ki a kocsiból.
- Cathy! Hogy gondoltad, hogy így eltűnsz szem elől?
- Szia. - mondtam mosolyogva, s megöleltem. Erre Joe elég fura képet vágott, de nem csoda. Egy normális ember nem így reagál, mikor tudja, hogy éppen készülnek jól leszidni. De én sosem tartoztam a normális emberek közé, no meg életemben nem örültem még ennyire valakinek. Lehet, paranoiásnak tűnök, de féltem, hogy kiugrik valami idegen elém és elrabol, vagy esetleg engem is leszúr.
- Gyere velem haza. Mindenki aggódik érted.
- Nem szeretnék zavarni. Van elég dolgotok.
- Miket beszélsz? - horkant fel. - Egyedül márpedig nem maradhatsz itt. - horkant fel.
Nem tudtam mit válaszolni, sírva fakadtam. Már megint bajt csináltam, nyomtam feljebb a feszültséget, pedig most jót akartam, el akartam tűnni, hogy ne kelljen velem foglalkozni.
- Cathy, mi a baj? - kérdezte aggódva.
- Nem akarok oda menni. Nem akarom még tovább rontani a helyzetet. Nem akarok... - s a következő szót már nem tudtam kimondani, mert összeestem.
Amikor felébredtem, bent találtam magam a lakásban, a kanapén, homlokomon egy vizes borogatással. 
- Jézusom. Azt hittem sosem ébredsz már fel.- mondta Joe. - Cathy, kérlek, mond el mi a baj, együtt megoldjuk, hidd el.
Nem akartam semmit sem elmondani neki, csak neki is bonyodalmat csinálnék. Meg szerettem volna kérni, hogy menjen el, hagyjon itt, akármennyire is ellenkezik, de nem bírtam meg szólalni. Nem volt hozzá erőm, csak azt éreztem, hogy csukódnak le a szemeim. Pár perces várakozás után Joe elindult az ajtó felé. Kezdtem azt hinni, hogy érti, mit szeretnék, vagy csak sikerült őt is jó megbántanom, de egyszer csak megállt.
- Szia. Nyugi, minden rendben, itt van, semmi baja, de nem megyünk haza. Nyugi Nick, tényleg nincs semmi gond, csak szeretne itt maradni, én pedig maradok vele. Most nem hívom ide, pihen, majd beszéltek később. - s ezzel le is rakta.
Nem akartam elhinni, hogy nem megy el. Fel akartam állni és ki akartam rakni őt. De pont mikor megmoccantam volna, a testem megadta magát, lecsukódtak a szemeim, s mély álomba estem.
Mire felkeltem, már másnap délután volt, Joe pedig még mindig ott volt mellettem. Bármennyire is akartam, hogy elmenjen, azért jó volt látni, hogy itt van mellettem és minden erejével segíteni akar rajtam.
Egy szó nélkül felálltam, s átmentem a konyhába. Az asztalon mindenféle éttermek logójával ellátott szatyrokban étel volt. Már régóta nem ettem, így az lett volna a normális, ha nekiállok enni, de e helyett megfogtam az egyik üdítős dobozt, leültem, elkezdtem kortyolgatni, s közben rágó után kutattam a zsebeimben.
Joe Leült szembe velem és elkezdett enni. Nem szóltunk egymáshoz, egyetlenegy szót sem, csak néztük egymást. Miután végeztünk mindketten én elmentem a fürdőszobába, ő pedig beült a szobámba tv-zni. Mikor végeztem a fürdőben, leültem mellé, s néztem én is a tv-t. Éppen a hírek mentek. Megláttam a fenti kis sarokban az időt és a napot, s akkor jöttem rá, hogy teljesen el vagyok tévedve. Már rég a kórházban kellene lennem, Pete mellett.
Hírtelen rám telepedett a teljes lelkiismeret furdalás, hogy mióta fent vagyok, egyszer sem gondoltam rá. Megfogtam Joe kezét, magammal húztam az ajtó felé.  Ő továbbá sem szólt semmit, csak némán követett engem. Beültünk az autóba, s hamar a kórházban voltunk.
Rohantam az információs pult felé, hogy érdeklődjek. Az ott üldögélő nővér elég ideges lett rám, mert miattam kellett abbahagynia a telefonálást. Elmondtam ki felől érdeklődök. Mondta, hogy máris hívja az orvost, s el is rohant.
Pár pillanat múlva már vissza is tért egy fehér köpenyes, nyugodt arcú, kedves, középkorú doktorral.
- Jó estét. - mondta
- Jó estét- mondtam, sőt, szinte kiáltottam az idegességtől. - Peter felől szeretnék érdeklődni. Pár napja hozták be szúrt sebbel.
- Ön milyen kapcsolatban van vele? - kérdezte, bár látszott rajta, hogy csak formalitásból, mert nem volt nem egyszerű kitalálni ki is lehetek. minden probléma okozója.
- A barátnője.
- Értem.  Nos, sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm. Pete...
- NEM! - kiáltottam el magam. - NEM! KI NE MONDJA!
- .... délután elvesztette életét. - fejezte be, mit sem vetve az kérésemre.
Pár pillanatig bámultam az orvost, próbáltam felmérni a helyzetet. Latolgattam, vajon álmodok e, vagy ez a valóság? De tudtam jól, hogy ezt ugyan nem álmodom. Hírtelen fogtam magam, kirohantam a kórházból, egyenesen mellette lévő kis parkba mentem és torkom szakadtából elkezdtem üvölteni. Majd megjelent Joe, odavitt egy padhoz, s leültetett. Várta, hogy elkezdjek zokogni, vagy újból neki álljak üvölteni, de én nem tettem semmit. Csak ültem, becsuktam a szemem, s próbáltam a sötétben villódzó kérdésre válaszolni: Mihez kezdek most?